Hiszem, hogy Magyarországra szebb jövő várhat. Hiszem, hogy többre vagyunk képesek, és többet érdemelünk a jelenleginél. Hiszem, hogy semmi másra nincs szükség, mint hitre, erőre és akaratra. Jóistenbe és nemzetbe vetett hitre, a magunk erejére és tenni akarásra. Most útjára bocsátandó írásaimmal bizonyítani kívánom, hogy a magyarság számára nem vágyálom a rend, a jólét és az ébredés. Sőt, csupán a kezünket kell kinyújtanunk érte. Első lépésként egymás felé.

 

 

Sokan és sokat zsörtölődnek azon, hogy hogyan süllyedhetett Magyarország ennyire mélyre. Valóban elborzasztó körülnézni. Szinte nincs olyan területe a közéletnek, amely ne várna beavatkozásra. Radikális beavatkozásra. De az ország helyzetére is igaz, hogy a pohár nem csupán félig üres, hanem félig tele is lehet. Mostanában egyre inkább megerősödött bennem a felismerés, mely szerint nem az a megdöbbentő, hogy Magyarország ilyen mélyre süllyedt, hanem az, hogy az ellene és önmaga ellen az elmúlt évtizedekben elkövetett bűnök és hibák ellenére még mindig mutat életjeleket. Meggyőződésem, hogy ilyen nemzetközi környezetben – Trianon, kisantant, szovjet megszállás, legrosszabb EU-csatlakozás, multinacionális térhódítás – és ilyen csapnivaló belpolitikai adottságokkal – hazaáruló közélet, politikusbűnözés, birka módjára béketűrő és közben vészesen fogyó nép – más országok már régen feladták volna a küzdelmet a szabadságért és az igazságért. Ha végiggondoljuk, hogy mi mindenen mentünk át, megértjük, hogy mekkora csoda például a Magyar Gárda.

 

Igen, jó lenne végre újra elhinni, hogy egy erős nemzet vagyunk. Jó lenne, ha újra megjönne az önbizalmunk. Ha eldobnánk végre a hátunkra teherként ragadó, az elmúlt hatvan évben megszakítás nélkül érvényesülő fásultságunkat és kishitűségünket. Persze mindenki a saját tapasztalataiból alakítja ki a maga világképét. Lehet, hogy az én tapasztalataim csalókák, de akárhol járok az országban, mindenhol találok – és egyre többször, egyre többet – értékes, a hazáért áldozatokra kész és igaz embereket. Mindenhol érzem a reményt, a hitet, az erőt, a tenni akarást. Persze érzem azt is, hogy ezek az energiák egyelőre kihasználatlanok, hiszen nagyon kevés lehetőségük van alkotóerővé válni. Most még az erőegyesítés zajlik…

 

A Jobbik történelmi küldetése, hogy munkájával ne csupán a közélet felszínén alakítson, hanem képes legyen lenyúlni a társadalom mélyrétegeibe, a kollektív tudattalanjába, és ott átkódolni az évszázadok során berögződött negatív programokat. Ehhez azonban nem akármilyen harcot kell majd vívnia. Az erő önmagában kevés lesz. Két másik dologra lesz szükség. A hitelességre, amely megvan, de könnyen elveszhet, ha nem óvjuk, mint a szemünk fényét, és a felkészültségre, amely tökéletesen soha sincs meg senkinek, de mindig teljes erőből törekedni kell rá. Hitelesség, felkészültség és erő, ez a Jobbik hármas fegyverzete abban a küzdelemben, ami rá vár.

 

Hitelességünket nem csupán az adja, hogy tiszták vagyunk az eltelt időszak politikusbűnözésétől, hiszen ez szimplán adottság. Egyszerűen nem voltunk ott, és így nem is vehettünk részt benne. Hála Istennek! A hitelességünk valódi forrása szavaink igazsága és tetteink következetessége. Vagyis az az elszántság, amellyel a közéletet meg akarjuk tisztítani minden köztörvényes bűntől és minden ártó multinacionális befolyástól.

 

A felkészültség a Jobbik legnagyobb próbája. A Jobbik ugyanis nem asszisztensnek és passzív nézelődőnek megy a nemzet templomába, az Országgyűlésbe. A Jobbik kormányzásra készül, amelynek feltétele, hogy megfelelő programmal és hozzáértő, tiszta emberekkel bírjon. Az elkövetkezendő időszak legfontosabb feladata, hogy ebben is élen járjunk. A parlamenti pártok – jobb- és baloldal egyaránt – már mindent bevetettek ellenünk, hogy eltapossanak. Rágalmaztak, lenéztek, hazudoztak, suttogtak, köpködtek, fenyegettek, elhatárolódtak, bíróság elé állítottak. Ezt persze folytatni fogják, hiszen bűneik súlya ugyan nem azonos, de attól még mind bűnösök. El akarják kerülni a percet, amikor lerántjuk a leplet róluk és a lassan ébredő társadalom számára végre egyértelmű lesz, ami szinte már ordít: a Parlamentben csak multinacionális pártok ülnek. De jön végre a nemzeti erő!

 

Az erő, amely abból fakad, hogy 1945 óta nem volt az Országgyűlésben alulról szerveződő párt. A kommunizmus alatt pártok se voltak, 1990 után meg csak azok juthattak az ország kormánykerekéhez, akik valamifajta homályos és gyanús szervezési elv szerint odaülhettek ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz. A Jobbik lehet hatvan év után az első tisztán alulról szerveződő, az emberek hangját és akaratát hozó politikai szervezet a döntéshozás legmagasabb szintjén. A Jobbik, a nemzeti erő ilyetén megjelenésétől azért rettegnek annyira a multinacionális pártok, mert az nem csupán eggyel több frakciót jelent majd a padsorokban, hanem az egész, az elmúlt húsz évben kialakított, háttéralkukra, titkos nemzetközi megfelelésekre és politikusbűnözésre épülő rothadt rendszerünk széthullását.

 

Nem lehet többé elhallgatni a stratégiai kérdéseket, sem bal-, sem jobboldalon. Mert ezen üresen kongó oldalak mellett lesz végre nemzeti oldal, amely nem engedi tovább a bujkálást, a sumákolást, a mellébeszélést. Mindenkinek színt kell végre vallania az alkotmányos jogfolytonosságunk ügyéről, az uniós csatlakozási szerződésünk módosításáról, a cigánybűnözés és a politikusbűnözés felszámolásáról, a multinacionális cégek és a bankok megadóztatásáról, az államadósság újratárgyalásáról, a magyar föld és víz megvédéséről, az izraeli térhódítás megállításáról, a honvédség és a rendőrség megerősítéséről, a csendőrség felállításáról, a Magyar Gárda működésének törvényi biztosításáról, a magyar állampolgárság megadásáról minden magyarnak, a magyar történetírás vaskos hazugságairól, az állami egészségügyről és még sok olyan témáról, amelynek már a puszta felvetésétől 386 embernek futkos a hideg a hátán a Parlamentben.

 

A magyar közélet bűzlő, fülledt levegőjének egy tisztító viharra van szüksége. Jó hír, hogy a felhők most nem a mi fejünk felett gyülekeznek.