Wass Albert                     Emlékezés egy régi márciusra

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.  Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.  Valaki a Talpra Magyart szavalta.  Aztán a tanító beszélt a szabadságról.  Hallgatta sok parasztgyerek,  oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.  A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.  S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.  Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,  amikor annyi ember meghalt valamiért.  A többiek hallgatták némán.  Hitték is, nem is a mesét.  Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.  S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:  „Édesanyám! Mi a szabadság?”  A tanítóban elakadt a szó.  Odanéztek mindannyian.  Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte:  „Amikor hazajönnek a katonák, fiam” Ó, hóvirágos régi március…! Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították  közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”  Voltunk azóta hősök mi magunk is.  Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok,  voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.  Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával  és mind a négyszer más zászló alatt!  És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!  Hát ez a szabadság, emberek?  Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…?  S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:  „Édesapám, mi a szabadság…?”  Ó, hóvirágos régi Március…  Talán sóhajtunk egyet mi is akkor  és csak annyit mondunk csöndesen:  fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.  Bajorerdő, 1947.